fbpx

Életem fordulópontjának története

életem fordulópontjának története

Ezt a mélyinterjút Kis-Marton Franciska készítette szeretettel és mély gondoskodással. Ez egy olyan történet, amely fájdalomból született. Azzal, hogy megosztom a saját tökéletlenségem pillanatait, azt remélem hogy kevésbé leszel egyedül a tiédben. 

Zsuzsival régóta ismerjük egymást, évekig tanítottunk együtt egy szuper tanáricsapat tagjaként ahol kollégákból szempillantás alatt lettünk barátok. Emlékszem mennyire vártam mindig, hogy megérkezzen Zsuzsi, mert tudtam, hogy vele együtt valami újabb laza vidámság, felszabadultság érkezik a tanáriba. Egyébként pedig notórius késő volt. De amikor belépett azzal a friss, sugárzó arcával, az összetéveszthetetlen kacagásával és egy mindent elsöprő, önirónikus poénnal persze mindig megúszta. Aztán jöttek a férjeink, családi élet, gyerekek, költözés s nagyon megritkultak a találkozásaink de mindig tudtunk egymásról. Aztán 2 éve volt egy megrázó találkozásunk. Az a beszélgetés úgy kezdődött, hogy „Én már nem akarok élni tovább…“ Ez az interjú az örökké mosolygós lány és a krónikus depresszió talalkozásáról szól.

Zs: Mikor megszületett a kisfiunk, egy támogató férj és csodás környezet vett körül; viszont az én addigi életemet mintha elvágták volna. Nagyon szerettem a hivatásom, amit élvezettel műveltem, értékteremtő munkát végeztem a tanítással, színes magán életünk volt, külföldön laktunk hosszú ideig, nagy szerelemben, sok baráttal körülvéve éltünk egy izgalmas, pezsgő életet. Számomra ideális élet volt ez. Viszont az anyasággal mindez megszűnt számomra. A munkaetikám nagyon magas s hajlamos vagyok önmagam túlpörgetésére is ez által. Gyerekünk megszületésével és a korábbi feladataim megszűnésével ezt a magas feladatra koncentráltságot az anyaságba tettem bele.  Nem voltak körülöttem levő, engem támogatni tudó, gyereknevelési tapasztalattal rendelkező, irányt mutató hiteles segítők; tágabb család, barátok s ezért sokszor jóval többet vettem magamra, mint ami esetlegesen szükségszerű lett volna. Igényem lett volna egy megtartó, támogató környezetre. Nem használtunk cumit, sem mechanikus ringató hintát, semmilyen pótszert. Csak én voltam ott 0-24. Igény szerint szoptattam, nem tartottunk alvás tréninget, együtt aludtunk, hordoztam. Szóval a nehezebb ellenállás felé mentünk minden tekintetben. De ez jött belőlünk. Csomó problémára nem tudtam ránézni amire esetleg  ésszerű, könnyű, gyors megoldás lett volna, mert alig aludtam s ezért nem tudtam gondolkodni sem. Ezért is jól jött volna egy külső visszajelző rendszer, közösség. Mire 2 éves lett a gyerekünk a kimerültségtől, a rengeteg nem alvástól az állandó kihívásoktól, megoldandó feladatoktól, amikben ugyan a csodás férjem a tőle telhető legjobban támogatott, nagyrészint egyedül voltam. Neki főállásban dolgoznia kellett, hogy eltartsa a családot. Nos, végül mindezek elvezettek a krónikus depresszióhoz.

F.: Azt mondod, ha megadatott volna egy megtartó tágabb családi kör, támogató közösség körülötted ez elkerülhető lett volna?

Zs.: Azt hiszem igen. Kulcsfontosságú lett volna az életünkben, hogy legyen egy segítő háttér egy közösség, akikkel tudok osztozkodni a gyereknevelés örömeiben és nehézségeiben is. Ketten nem voltunk elegek erre a feladatra, mindketten kimerültünk. A nagyvárosi létben nekünk nem adatott  meg ez a fajta klasszikus, más kisgyerekes családokkal való együttműködés. A családunkra sem tudtunk számítani.

F.: Volt egy ominózus találkozásunk 2 éve februárban. Hogy él ez benned?

Zs.: Igen, akkor voltam a legmélyebb ponton. A találkozásunk utáni héten mentem végül el pszichológushoz, hogy professzionális segítséget kérjek. Még a veled való együttlétet sem tudtam élvezni, pedig nagyon vártam, mindig annyit nevetünk de most semmi nem jutott el hozzám. Nem tudtam már örülni semminek, nem hallottam meg már semmit. Sem azt, hogy jó anya vagyok vagy azt, hogy szeretve vagyok úgy, ahogy vagyok, hogy egyszerűen elég vagyok úgy, ahogy vagyok.

F.: Mi az ami megakadályozta mindezt?

Zs.: Már teljesen bezártam, izolálódtam. A depresszióban semmi nem jut el hozzánk. Sem az öröm, sem az elismerések, megerősítések, dicséretek, semmi. A hormonjaim egyensúlya teljesen megbomlott, én már nem szomorú voltam, hanem beteg. Engem már nem lehetett megvigasztalni pár kedves szóval és egy öleléssel. Mivel lelkileg és fizikailag kizsigereltem magam az azt megelőző kettő évben; ez már egy állapot lett. Olyan változások történtek a testemben, az agyamban, a biokémiai rendszeremben, amit én már nem tudtam visszahúzni sem a barátaim, sem a férjem, sem a gyerekem segítségével. Attól még visszatartott a gyerekünk, hogy ártsak magamnak, de már nem láttam, hogy meddig tudom ezt fenntartani. Őszintén úgy éreztem, hogy a családomnak könnyebb és jobb lenne nélkülem. Annyira mélyen voltam, hogy úgy éreztem már nem elég motiváció az sem, hogy a kisfiam létezik, bár a legmélyebben őt és a férjem szeretem.

F.: Ugyanakkor én úgy éreztem, hogy a találkozásunkkor te azért már azt erősen érezted, hogy segítség kell. Az együttlétünket is egyfajta kinyúlásnak éreztem.

 Zs.: Igen, már felismertem ekkor, hogy nagyon-nagy baj van. Teljesen le voltam már zárva, egyáltalán nem mentem emberek közé, nem volt bennem semmi életöröm, nem tudtam teljesíteni a feladatimat. Amikor azt érezzük, hogy élünk, az olyan mintha kitárt karokkal állnánk a világ felé, a depresszióban azonban egyre szűkül ez a nyitottság, záródnak a karjaid magad felé s a végén már annyi magadra szorítod őket, hogy egy fűszál sem férne be közéjük.

F.: Ahogy ezt így mutatod most, már magzat pózban is vagy. Nagyon nehéz volt hallani, amikor arról beszéltél a találkozásunkkor, hogy úgy érzed jobb volna a családodnak nélküled; értéktelennek érezted magad, öngyilkossági gondolatok jöttek fel benned. Itt ez egy fordulópont lett mégis. Mitől?

Zs.: Alapvetően szerintem senki sem önpusztító, nem születünk annak, de az élet valamilyen irányba elvisz. Az életvágy azért erősebb volt bennem: a felelősség magamért, a családomért továbbra is munkált bennem. Nekem nagyon sokat segített az, hogy elfogadással és szeretettel voltál akkor irántam egyébként. S hogy azt érezhettem, amit érzek. Rám ezek az őszinte, valódi kapcsolódások mindig építő hatással vannak. A közösség, a támogató emberek jelenléte az én életemben szó szerint létfontosságú. Az erdőfürdőzésben is ugyanezt érzem, a feltétlen elfogadást, szeretetet egymás felé. Az érzések megosztása hihetetlenül fontos, mert azt érzed, hogy nem vagy egyedül, más is érez úgy, ahogyan te. A depresszióban az a nagyon nehéz, hogy azt érzed, hogy csak az van amit te gondolsz, érzel. Csak az az igaz, a valóság. Pedig dehogy! Ezért kellenk emberek köréd akik tükröt tartanak. Segítők, akik támaszt tudnak nyújtani ítélkezés, tanácsadás nélkül. Ilyen voltál te velem akkor. Ettől a hozzáállásodtól valahogy el tudtam magam engedni, beléd dőlni s valahogy akkor ott ki tudott bennem kristályosodni a már készülődőben levő válasz, a további út.

F.: A következő héten már el is jutottál szakemberhez. Mi történt veled a pszichológusnál?

Zs.: Először is nagyon gondolatébresztő kérdéseket kaptam tőle. Rövid időn belül kiderült az, hogy nincs olyan feladatom az életemben, ami engem vissza tud tölteni. Az ember egy idő után elfogy. Az izolált gyereknevelésben pedig végképp. Folyton csak adsz, adsz és adsz. Úgy éreztem, hogy 98 %-ban adok és 2 % százalékban töltenek vissza engem a mosolyok, cukiságok. Nekem ennél több töltésre volt szükségem. Tehát az első feladatom az lett, hogy találjak valami felnőtt feladatot, leköt és amiben megélem hogy kompetens vagyok. Így visszamentem tanítani. A másik az volt, hogy nézzek rá mi tudna engem még tölteni?! Ahogy elkezdtem megfigyelni magamat azt vette észre, hogy tavasz lévén a kerti munka nekem sok feltöltődést ad, leföldel, kiegyensúlyoz. Ezután kezdtem el kijárogatni egyedül kicsit az erdőbe s később felfedeztem, hogy létezik az erdőterápia. Annyira lelkes lettem, hogy visszajött belém az élet, hogy aztán Szlovéniáig mentem el, hogy ezt kitanuljam, hisz akkor ez még nem létezett itthon. Így lettem erdőfürdő vezető és imádom!

F.: Mik voltak a gyógyulásod lépései, hisz tulajdonképpen néhány hónap alatt helyre is billentél ebből az igen mély állapotból?

Zs.: Igen, az első konzultáció alatt a pszichológusnál kiderült, hogy egy veszélyes, krónikus depressziós állapotban vagyok. Erről azt kell tudni, hogy ilyenkor klinikai segítségre van szükség, így kaptam gyógyszert, amit nekem elég volt csak néhány hónapig szedni. Megértettem, hogy egy átmeneti állapotig, amíg stabilizálódok, kicsit simulok ez egyszerűen elengedhetetlenül szükséges, ugyanakkor a szándék folyamatosan ott volt bennem, hogy találjak valamit, amivel majd  kiválthatom. Nem akartam örökre gyógyszert szedni. Ez egy tévhit is a legtöbb ember fejében szerintem, ahogy nekem is az volt, hogyha elmész terápiába, akkor évekig kell majd járnod és gyógyszereken kell élned. Nem feltétlenül! Nekem a terápia és a gyógyszer helyettesítője az erdőfürdő s a kertészkedés lett. Ez a folyamat nagyjából 4 hónapig tartott nálam folyamatos gyógyszeres kezelés és terápiás ülések, segítő beszélgetések mellett. 

F.: Eltelt nagyjából két év a terápiád, gyógyulásod óta. Hogy vagy most?!

Zs.: Rájöttem, hogy engem a természettel való kapcsolatom tud egyensúlyban tartani.  Erre azonban rendszeresen szükségem van. Ez egy hullámzó dolog, nincsenek olyan nagy hullámok és mélypontok mint akkor, de azért előfordulnak. Sokkal kisebb amplitúdójúak és ritkábban. Az élő természetkapcsolatom az erdőfürdőzésen keresztül nekem a hétköznapi ellenálló képességemet nagyon feljavította. Erre ma már sok technika létezik, hiszem, hogy mindenkinek van egy útja amivel meg tudja saját magát tartani, tölteni a hétköznapokban  csak meg kell azt találnia. Lehet az épp jóga, futás, sütés-főzés, bármi ami annyi örömöt ad, hogy az visszatöltsön. Észreveszem magamon, hogy ha kimarad egy- egy hét sokkal kevésbé tudok jól lenni, jelen lenni az életemben. Nekem ez egy megküzdési stratégiám lett. Ha csak 10-20 percem van, akkor csak kimegyek a kertbe bogarászni, vagy a közeli parkba és csak hagyom, hogy mozogjon, áramoljon körülöttem az élet. Megfigyelem, békét, nyugalmat, belső csendet találok benne, ami engem nagyon tölt és kiegyensúlyoz, regenerál. Már nem kell magzatpózba görnyednem, hanem egy egészséges pulzálásban vagyok a hétköznapokban.